7 szörnyű dolog, ami az átlagemberre várt a középkorban

A zord idők tele voltak veszéllyel. Elég, ha vetünk egy pillantást a középkor kegyetlen valóságára, és a lovagi kor romantikus dicsfénye máris szertefoszlik.

Hirdetés

Az igazságszolgáltatás szeszélyes volt

Vannak, akik azt gondolják, hogy a középkorban a halálbüntetés mindennapos volt. A valóságban minden sokkal furcsább volt. A "halálbüntetés" természetesen létezett, de a fő büntetések a pénzbírság, a megbélyegzés és a bűnbánatra kényszerítés voltak. A fő probléma a bűnös megtalálása volt.

A bűnösök felkutatására gyakran egészen vad módszereket alkalmaztak, például tűzpróbát vagy "bírósági párbajt".

Ha valakit meggyilkoltak, a középkori "nyomozók" alkalmazhatták az úgynevezett "kruentációt". Ebben a középkori eljárásban feltételezték, hogy az elhunyt személy tanúként lép fel a vádlott ellen! És ez még csak egy része a középkori joggyakorlat furcsaságainak.

Ha egy személy bűnössége bebizonyosodott, de nem találták meg, helyette egy, a gonosztevőt ábrázoló bábut büntettek meg. Egy ilyen "igazságszolgáltatás" után ráadásul a valódi bűnöző később gyakran kegyelmet kapott - hiszen az ítéletet már "végrehajtották".

A kenyérre vigyázni kellett

Mi lehetne veszélytelenebb egy vekni kenyérnél? Nos, valószínűleg sok minden. A középkorban ugyanis még egy közönséges cipóba is belehalhattak az emberek. Ennek oka az "anyarozs" volt - egy mérgező gomba, amely a rozsban élősködik. Az akkori lakosok, nem tudva a veszélyről, gyakran fertőzött gabonát fogyasztottak. A kenyér tette ki az átlagember étrendjének 70%-át! A mérgezéssel együtt görcsök és hallucinációk jelentkeztek.

A kellemetlen érzések miatt ezt a csapást "Szent Vitus táncának" vagy "Szent Antal tűzének" nevezték el. Senkinek sem jutott eszébe, hogy mindezt a kenyérrel hozza összefüggésbe - hiszen az "Krisztus teste", a betegségek pedig az Úr büntetése a bűnökért. Ennek eredményeként az emberek tömegesen zarándokoltak a megváltást keresve.

Hölgyeknek verekedni tilos!

Az irodalomban gyakran írnak arról, hogyan védték a férfiak a nők becsületét, hogyan harcoltak a ragyogó páncélzatú lovagok az ellenséggel. Még az ötvenéves Don Quijote is kitalált magának egy képzeletbeli Dulcineát, és készen állt harcolni érte a szélmalmokkal. De a középkorban a nők nem kevésbé voltak határozottak és bátrak, mint ma.

A leghíresebb női párbaj Nápolyban történt 1552-ben. Két arisztokrata, Isabella de Carazzi és Diambra de Pottinello egy férfi, Fabio de Zeresola miatt csapott össze. Először lándzsával felfegyverkezve, majd buzogányt és kardot használtak. Végül Diambra győzött. De hogy sikerült-e elnyernie Fabio szívét, azt a történelem nem árulja el.

Szoros pólyázás

Mi lehetne egyszerűbb, mint egy újszülött bepólyázása? A középkorban azonban ezt egyfajta megszállottsággal végezték. A csecsemőket rendkívül erősen pólyázták, mivel azt hitték, hogy ez segít a test megfelelő formálásában.

A sienai orvos, Dr. Aldobrandini azt javasolta, hogy szórják meg a csecsemőt rózsaszirmokkal, enyhén sózzák meg (mintha egy finom ételt készítenének), és nagyon szorosan tekerjék be, "mert a gyermek a viaszhoz hasonlóan formálódik".

Ezt az eljárást naponta háromszor ajánlották megismételni: kioldani, borral letörölni és újra bepólyálni. A baba kényelme senkit sem érdekelt különösebben. Az angol Bartholomew a pólya szorosságát azzal magyarázta, hogy a szervek még nem teljesen alakultak ki, és könnyen "elmozdulhatnak".

A higiénia nem fontos

A csecsemők fürdetése a középkorban inkább választható eljárásnak számított. A legfontosabb a pelenkák időben történő cseréje volt. 1612-ben Jacques Guillaume orvos azt tanácsolta: csukd be az összes ajtót és ablakot, ülj le a kandallóhoz, tedd a babát az öledbe, tartsd a lábaiddal (hogy engedelmeskedjen), takard le egy köpennyel (hogy ne fázzon meg), és óvatosan töröld le egy borba mártott vászonkendővel. Naponta háromszor, különösen súlyos esetekben pedig éjszaka is.

Jacques Guillaume megjegyezte, hogy ha mégis úgy döntesz, hogy megfürdeted a gyermekedet, készülj fel a szenvedésre. Francesco da Barberino közjegyző (aki soha nem foglalkozott orvoslással!) pedig azt javasolta, hogy a vízi kezelések után olívaolajjal dörzsöljék be a gyermek ízületeit és orrlyukait. Mennyire bizarr már.

Közös sírboltok

A középkori temetőknek volt egy komoly problémájuk - a szűkösség. A helyhiány miatt, különösen a járványok után, rendszeresen ki kellett ásni a régi maradványokat, és közös sírboltokba - "osszáriumokba" vagy "csontkamrákba" - kellett helyezni őket. Úgy tartották, hogy az ítélet napján történő feltámadáshoz elegendő, ha csak egy része megmarad a maradványoknak.

Az élet mulandóságáról és a túlvilágra való átmenetről való elmélkedés mindennapos volt. Nem véletlen, hogy akkoriban egész útmutatókat adtak ki, mint például az „Ars moriendi” traktátust. Ehhez hozzájárult a mindennapi valóság is — pestisjárványok, háborúk, szegénység

Furcsa italok

Létezik egy mítosz, hogy a középkori európaiak főleg "erős" italokat ittak, mert a víz veszélyesen szennyezett volt. Ez azonban nem igaz - a kutakból származó víz iható volt.

Az eAz italok iránti vonzalom azonban valóban megvolt. Ráadásul a középkori sör nagyon különbözött a maitól - nagyon sűrű volt, és inkább levesre hasonlított. Az italhoz nem adtak komlót, azt csak a 15. századtól kezdték használni. Helyette „gruit”-ot használtak — egy por alakú keveréket hanga, üröm és más gyógynövényekből.

Különösen veszélyes volt a középkori "gazdagok söre" - mert ólmozott üvegedényből itták. Nem csoda, hogy sokan higanymérgezésben és ólommérgezésben szenvedtek. Így nemcsak a közemberek, hanem a nemesek is megszenvedték a középkort.